".........
Mikor utoljára itt voltál, beszéltél vele. Beszélgettünk.
Te már akkor tudtad, hogy vége, mégis reménykedtél, hogy hátha, ahogyan mi is. Talán csodában, talán az erejében.
Most itt voltál miután elment, és láttam rajtad mennyire megvisel. Elvesztetted még egy „bátyádat”, testvéredet. Egy olyan betegségben amivel te is küzdesz.
Láttam rajtad a fáradtságot, és letörtséget.
És ismét csak reménykedem, hogy másik „fiam” nem vesztem el. (Fiunkat)
Korán lettünk „apák” mikor felkaroltunk titeket a két fél árvát. Előbb őt, majd téged. Neveltünk titeket legjobb tudásunk szerint. Bizonyára sokat hibáztunk hisz nem készültünk fel ilyesmire, fiatalok voltunk.
De tudom, hogy ti testvérként tekintetetek egymásra, ránk meg apákként, mentorként, nevelőként.
Mi rátok szintén mint fiainkra, tanítványainkra.
A mi „gyerekeink”. Ezzel büszkélkedtünk, ti meg velünk.
Tudom most olvasod és fogalmad sincs mit is pofázok, meg érzelgősködöm, mert ez kimondatlanul is világos volt mindig.
A mai nap mikor elmentél, és ahogy.
Bízom benne hogy nem törtél meg. Küzdened kell. Tudom, hogy fogsz is a végsőkig ahogy ő.
Mi sem szeretnénk elveszteni egy másik „gyerekünk”.
.........."
"Ne a holtakat szánd...." (anyuci)
